Nem lehet tudni, hogy kezdődik az egész.
Ha leszámítjuk azt a tényt, hogy már születésünk előtt látunk-hallunk-tanulunk, az egész a születéskor kezdődik.
Tehát:
Megszületik a várva-várt béjbi, hállelúja, mindenki boldog, kezdődhet az agymosás.
Természetesen ők ezt nevelésnek tekintik, és csupán a jószándék vezérli őket. Mint a katonát, aki szerinte a hazáját védi hősiesen a csunyabácsi terroristáktól; gyakorlatilag gyerekekkel teli falut gyújt fel éppen.
Szóval hazavittük a motyót, aki már most intenzíven tanul, tanul és tanul. Próbálgatja, hogy kell használni az izmait, tanulja érezni a hideget-meleget, próbál látni-hallani, építi ki az összeköttetéseket az agysejtjei között. Akkora ugrás ez neki, mintha mi 2 hét alatt akarnánk eljutni az összeadáskivonástól a kvantumfizikáig. Tehát a gyerek tanul, mint az állat, pedig nem kényszeríti senki, ösztönösen csinálja.
Anyuapu, akik az okos felnőttek, mindebből annyit vesznek észre, hogy a gyerek bőg. Egyfolytában. Először még félnek, felveszik, olyan hozzáértéssel nézegetik, mint afrikai bennszülött az ájfónt; hogy működik ez, mi baja lehet, van-e láza, beteg-e? Miután ezt számtalanszor elismételik, rájönnek, hogy senem éhes, senem beteg, semmi baja, ez egyszerűen csak bőg. Mit rontottunk el?
Utánanéznek mindenfele (természetesen cenzúra nélküli, csupán jószándékból közzéadott szakirodalmakban), megkönnyebbülnek, mert hiszen ők mindent jól csinálnak, ez a gyerek csak hisztizik. Megkapják a feloldozást, meg az instant megoldást is egyben: nem kell vele foglalkozni, majd megunja. Persze ez nem olyan könnyű, de majd megemberelik magukat. Először csak éreztetik vele, hogy nem kéne/nem szabadna bőgni. Néha mondják is neki vagy egymásnak, hátha megérti. És lassan megérti, hogy bőgni rossz, és amúgy sem érdekel senkit, hogy mit akar.
És már meg is tanultuk (anélkül, hogy tudnánk, hogy megtanultuk), hogy teljesen felesleges kinyitni a pofánkat.
Lecke kipipálva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése